Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni a sok pozitív visszajelzést, amit kaptam tőletek! Ha bárkinek tudok segíteni tapasztalataim átadásával, csak írjatok, szívesen megteszem :)
Ebben a bejegyzésben folytatnám a betegséggel kapcsolatos elmélkedésemet. Szándékosan írtam úgy, hogy betegség, és nem rák, vagy daganat, mert tegnap egy kedves ismerősöm hozzászólása ráébresztett, hogy ezek a dolgok minden fajta betegségre vonatkozhatnak.
Személy szerint az én lelki jólétem (de szerintem más is így van vele) nagyban függ attól, kihez hasonlítom magam. Amikor strandon vagyunk, körbenézek, és irigykedek a sok hamburgert, gofrit evő emberre (miközben én nyers salátát eszegetek), nem szokott túl jó kedvem lenni. Szerencsétlennek érzem, mert hosszú idő óta mindig le kell mondanom valamiről. Ha viszont meglátok a neten egy születése óta beteg kisfiút, aki eddigi 10 éve nagy részét kórházban töltötte, amellett, hogy borzasztóan sajnálom, a világ legszerencsésebb emberének érzem magam, hiszen iskolába járhattam, dolgozhattam, férjhez mentem és van egy gyönyörű, egészséges kisfiunk.
Januárban, amikor nagyon magam alatt voltam, a családom nem igazán tudta kezelni a helyzetet. Minél jobban ki akartak rángatni a gödörből, én annál jobban süllyedtem bele, miközben ők is egyre jobban kétségbe estek. Aztán mikor sikerült érdemben is kommunikálnunk egymással, rájöttünk, hogy mi az, amivel a nehéz pillanatokban segíteni tudnak. Egyszerűen csak érintsenek meg, és legyenek ott mellettem, nem kell mondaniuk semmit sem.
Amikor valaki szomorú és dühös amiatt, hogy beteg, a környezetének el kell fogadnia, és megértenie ezeket az érzéseket. Ha azt mondod olyankor neki, hogy gyere, ne szomorkodj tovább, minden rendben lesz, azzal azt sugallod neki, hogy tagadja le a reakcióit, amelyek egyébként teljesen természetesek. Ki ne esne kétségbe, és kinek ne jutna eszébe legalább egyszer a halál, mikor rádöbben, hogy többé nem lehet normális élete? Talán az, aki abszolút nem néz szembe a betegségével.
Miért nem jó, ha tagadjuk az állapotunkat? Mert akkor leragadunk egy ponton, és sosem fogjuk tudni feldolgozni igazán. Ne féljünk átadni magunkat a szomorúságnak és kétségbeesésnek, ez a folyamat része. Előbb-utóbb kijön belőle az ember. Ahhoz, hogy utána megerősödj, és keresztül menj egy lelki változáson, először meg kell járnod a poklok poklát.
Állítólag születésünk előtt beleegyezzünk abba az életbe, amit élni fogunk, vállaljuk azokat a feladatokat, amiket majd véghez kell vinnünk. Amikor erre gondolok, olyan erősnek érzem magam, hogy ezt az életet vállaltam, és büszke is vagyok magamra :) Nagyon sok megoldani való áll még előttem, úgy érzem, még csak most kezdődik az utazás.
Fontosnak tartok még egy témakört, ez pedig a gyerekeket érinti. Sok szülő, ha nehéz helyzetben van, nem avatja be a gyerekeit, hogy megvédje őket. A gyerekek viszont mindig érzik, ha baj van, és ha nem vagyunk velük őszinték, gondolhatják azt is, hogy ők az okozójuk. Az én kisfiam mindig tudja, hogy éppen miért vagyok rosszul, elég csak neki megmondani az indokot (pl. fáj a hasam, rosszul vagyok a gyógyszertől) és máris látom, hogy elmúlik a szorongása. Egyszer rá is kérdezett, hogy nem miatta vagyok-e rosszul, és akkor a férjem megnyugtatta, hogy nem. Persze mindig az életkornak megfelelően kell velük beszélgetni, például a kisfiammal arról még nem szoktunk, hogy mi az a daganat, valószínű még nem értené meg. De tudja, hogy megoperálták a hasamat a doktor bácsik, mert fájt, és amikor látja, hogy beveszek valamit, megkérdi, anya, ez az a gyógyszer, amitől rosszul leszel, vagy amitől jobban? :)(szedek kiegészítőket is, amitől jobban leszek)
Azt is elmagyaráztam neki, hogy most már nem fogom szedni azt, amitől rosszul leszek, de cserébe nem szabad ennem pár dolgot. És nem szégyellek előtte sírni, ha úgy adódik.
Szép napot nektek!
szeretettel: Annao
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése